Mindig ember voltam, aki álmodik.
Ha egyszer elütnék csendben,
Ott siratnál engem.
Néma temetőben,
Rideg sírkövem.
Fényes márvány,
Színes hervadó virág.
Sírsz, zokogsz,
Nyivákolsz.
Nem veszed észre?
Zavarsz engem.
Mikor éltem,
Ott álltam én.
Csendben melletted,
Téged nézve.
De te?
Na, igen.
Rám sem néztél volna,
Ha sírok sem.
Álmodtam egymagam,
Világokat, csodákat.
Új világok,
Csodás pillanatok.
Ó de most!
Szelemként lebegek,
Rideg sírhalmom felet.
Zokogsz, sírsz értem,
De én könnyeid nem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése