Ember.

Ember.

Soha vissza nem szólt.

Mosolygott pedig sikítana.

Némán tűrt és figyelt.

Ó hányszor volt játékszeretek?

Ó hányszor tűrte bántó szavaitokat?

Ó hányszor csattant rajt az ostor!

Némán mosolyogva tűrte,

Tűrte, hogy álmit darabokra törik.

Szárnyait letörik, a fény mely hajtja, halványodik.

De meddig tűrje még?!

Meddig nézze tétlenül mit műveltek?!

Meddig legyen célpontotok, amit kedvetek szerint piszkálhatok?

Eddig!

A mosoly elhalt!

A némáság megszűnt!

A fény eltűnt…

Igen újra sikerült nektek.

Egy újabb embert törtetek meg.

Arcára gyűlölet ült.

Ő is olyan lett, mint ti.

Éhes féreg, aki csak csúszik, mászik a szarban.

És keresi azt, kit olyanná tehet, mint ő maga.

És miért ez az égész?

Egyszerű...

Mert változni félsz.

Hisz jó neked így mocskos féregként.

Pedig ő kimenthetett volna.

Fényt hozhatott volna.

Féregből embert csinálhatott volna.