Elmentél.

Elmentél.

Rossz nap,

Rossz hónap,

Rosszév.

Fáj a lelkem,

Fáj a szívem,

Fáj az életem.

Álarcom felveszem,

Lelkem lezárom,

Örök magányba vágyok.

Nevettetsz, de nem nevetek,

Próbálom, de már nem megy,

Réges, rég ilyen lettem.

Szomorú szemekkel,

Eget, kémlelem,

Egy szóra várok csendben.

Emlékszek régen,

Ott áltál mellettem,

Vigyáztad léptemet.

De elfeledtél engem,

Vártalak nem jöttél,

Elhagytál eltűntél.

De néz rám, ha ere jársz,

Én még mindig várok rád,

Hisz megígérted vigyázol rám.

Napra, Nap, Évre, év,

Pörög a megalíthatatlan kerék,

Az élet szekerén.

Én ott álltam vártam,

Szemem ég helyet, földet nézi rég,

Akár az élet én sem állhatok meg.

Arcod már csak egy ködös kép, vajon milyen voltál rég?

Haladok előre utamon te is egy másikon.

Két út két élet mely összeért régen.

Ha ere jársz és meglátsz,

Ne feled vártam rád,

De te elhagytál.

2010-12-13/ 12:30 / Oszfolk Zsuzsanna ( Zsú- Nemeszisz )

Kéne…

Kéne…

Írnom kéne,

De mit?

Szóljál rím,

Ékesen szóló.

Lusta lennék?

Vagy fáradt?

Á nem tudom!

De nem is izgat.

Alkotni kéne valamit,

Na de mit?

Legyen palota,

Bent alvó leányka.

Hófehér lovon vágtató,

Fényes páncélú felszabadító.

Na, jó,

Ez még viccnek is rossz!

Hagyjuk ezt most,

Ég veled olvasom.

Mindig ember voltam, aki álmodik.

Mindig ember voltam, aki álmodik.

Ha egyszer elütnék csendben,

Ott siratnál engem.

Néma temetőben,

Rideg sírkövem.

Fényes márvány,

Színes hervadó virág.

Sírsz, zokogsz,

Nyivákolsz.

Nem veszed észre?

Zavarsz engem.

Mikor éltem,

Ott álltam én.

Csendben melletted,

Téged nézve.

De te?

Na, igen.

Rám sem néztél volna,

Ha sírok sem.

Álmodtam egymagam,

Világokat, csodákat.

Új világok,

Csodás pillanatok.

Ó de most!

Szelemként lebegek,

Rideg sírhalmom felet.

Zokogsz, sírsz értem,

De én könnyeid nem értem.



Esik

Esik

Esik odakint,

Esik idebent.

Eső cseppek az ablakon,

Eső cseppek arcomon.

Szürke fellegek az égen,

Szürke fellegek fejem felet.

Tomból szél tépi a fákat,

Tomból szél tépi lelkem, világom.

Hűlik az eső,

Hűlik a könnyem.

Így tisztulok meg,

Így könnyebbülök meg.



Rettegve várok, rád visszajössz tán?

Rettegve várok, rád visszajössz tán?

Testem gyenge kezem remeg,

És mozogni sem tudok rendesen.

Szememből könnyek patakja,

Ázatja bőröm felszínét.

Zokogok, bőgök és nem értem,

Hol rondhatam el?

Egyedül maradtam ott bent,

Nyomorrúságban, szennyben, vérben.

Félek, rettegek, zokogok, könnyezek,

De semmit sem tehetek.

Várok csendesen magányomba temetve,

Hátha eljön értem végzetem.

Azt mondtad várjak rád,

Rettegve várok, rád visszajössz tán?



Összevissza vers.

Összevissza vers.

Itt élek veled,

De mégsem.

Bátor vagyok,

De félek.

Szeretlek,

Vagy mégsem.

Ki vagyok, én kérded,

Egy eltévelyedet lélek.

Halak téged,

Néma vándor.

Érzem csodás,

Elfonnyadt illatod.

Összevissza versszakok,

Rímelő mondatok.

Kavargó veszet gondolatok…

2010.November.09/18:16



Rémálmaim rímekbe gyúrva.

Rémálmaim rímekbe gyúrva.

Felriadva sötét szobába,

Testem verejtékbe úszva.

Testem reszket,

Lelkem elesett.

Szemem könnyes,

Éj sötétje temet.

Félek, reszketek,

Álmodtam veled.

Itt vagy mellettem,

Fogod reszkető kezem.

Mellkasod menedékem,

Odabújva pihegek.

Aggódó szemed figyel,

Álmodtam veled.

Hogy elvesztelek örökre

S nem fogod, kezezem.

Átölelsz s nevetsz.

Szelíd mosolyod éltet.

Nyugodj meg életem,

Csak álom játszott veled.

Az élet

Az élet.

Harcolsz, küzdesz,

Sárban, vérben.

Mindig csak előre!

Töretlen erővel.

Ám eljön a perc,

Megállsz csendben.

Hátranézel egyszer,

S térdre rogysz erőtlen.

Mögötted csak por,

Üres sivatag.

Elölted pusztaság hever,

Száraz kopár fákkal.

Ezért küzdöttem?

Ezért harcoltam?

Hajdani hős fekszik a porban,

Fényes páncélját rozsda marta.

2010.10.09



Vörös ár.

Vörös ár.

Békés délután,

Lustán száll.

Ám mesze, mesze,

Valami nincs rendben.

Kis kerted gondozod,

Gyermeked ápolod.

Ó de jön a robaj!

És kész a baj!

Vörös akár a vér,

És feléd tart. Segítség!

Ó a Vörös áradat,

Ellepi világomat.

Mihez hozzáér elég,

Akár pokol tűzén.

Testeket sodor az égő lavina,

Gyermekek idősek kavalkádja.

Savas víz és égető iszap,

Vörös démonok rohama.

S a bűnös szól csendben,

„Ne félj tőle ember”.

Nem is félek híd el,

De bosszúm elér téged!

Hisz anya könnyét,

Feleség sikolyát.

Szép szó vagy pénz,

Nem moshatja el.

Sokkolt a föld még egyszer,

S elnémül őrökre.

A vörös ár áldozatainak

emlékére.

Rettegek…

Rettegek…

Kívül mosolygok kedvesen,

Bájos álarcom felveszem.

De belül ott reszketek,

Hisz félek, elveszítelek.

Szeretlek! El sem hinnéd menyire!

De érzem valami nincs rendben veled.

Vagy velem?

Ha hibáztam mond meg!

Rossz voltam? Vagy esztelen?

Könyörgök, mond meg!

Mert téged elveszítenem nem lehet,

Hisz lelkem másik felét el nem veszthetem…

Névtelen sírhalom.

Névtelen sírhalom.

Névtelen sírhalom,

Elkopott kereszt.

Olvashatatlan névvel ált rajta egyszer,

Egy emberi élet utolsó képe.

Ki volt ő? Milyen lehetet rég?

Kérdezi egy színes őszi levél.

Mely nesztelen simult,

Kopott keresztre.

De nem felel senki sem,

Hisz elfeledték régen...



Hibás csak te lehetsz…

Hibás csak te lehetsz…

Hibás vagy és utolsó a sorban,

De ott a helyed.

Oda küldtek ott maradsz

Hisz máshova nem tartozhatsz.

Első sohasem lehetsz,

Megtiltják neked.

Maradj csak utolsó szépen,

Csendben és mosolyogva tűrj mindent.

Neves, ha ütnek,

Köszönd meg, ha beléd rúgnak.

Mosolyog és szolgáld ellenséged,

Néped öli, véred ontja, de te mosolyogj boldogan.

Ez a dolgod eben az életben,

Másokat szolgálni szép csendben.

Sírni kis szobában,

Sötét magányba zárva.

Meghalni úgy, hogy senki sem tudja,

Ő élt volna?



Őrölt egy lány!

Őrölt egy lány!

Bolond és bohókás,

Leány vagyok.

Őrült eszeveszett tempóm,

Repít, röpít az ég felé!

Angyalszárnyak s fekete tollak,

Glória s ördög farok.

Eszeveszett életet élek?

De kérlek! Nem így kéne?

Jobb állni egy helyben?

Elveszni az út porában?

Nem és Nem!

Szürkeképű ember nem leszek!

Őrült forró vérem,

Repít röpít engemet.

Álom

Álom

Álom, Álom, Álom,

Ó édes puha álom.

Bársony párnák lágy ölén,

Álmok tengerén.

Hófehér bárányokat számlálva,

Fejem álomra hajtva.

Ó de nem lehet,

Éber fáradság temet el.

Nyúzott reggelek és fejek,

Álmos hajnali fények.

De még egy kis eldugott pillanatban,

Ott abban az édes mámorban.

Álom zárja le szemem lágyan,

S én pihenek ismét bátran.

Elég!

Elég!

Elég! Elég! Elég!

Komolyan mondom Elég!

Agyam felbaszva,

Vérnyomásom Egekben!

Kész megadom magam,

Nem érdekel, nem izgat.

Kilépek, old meg magad,

Jobban tudod és pofás is jár.

Fekete szemed mögött,

Éjsötét tenger vár.

Se eszed se értelmed,

Busz ütne el téged!

Ütnélek, Vernélek,

Sajnálnom kéne téged?

De nem megy bocs.

Csak dögölnél meg te barom!

Tisztelettel a Magyar Gyula 12/c osztályban lévő bizonyos tanulók részére…

Bocsáss meg.

Bocsáss meg.

Rosszat tetem érzem,

Bolond voltam.

Fájdalmat okoztam,

Nem akartam

Fáradt vagy rosszkedvű voltam,

Nem tudom, de megbántam!

Sírok megbocsátást remélve,

De nem tudom, mi jár fejedben.

Szárnyatlan angyal lettem,

Ki megváltás vár tőled.

Kegyetlen véletlen,

Sötétség játszott velem.



Kábít

Kábít

Itt maradt illatod kábít,

Helyed ágyamon vár.

Meleg karjaidba bújnék,

Oltalmat adó melegbe.

Elrejtesz, elbújok,

Menekülök, megvédesz.

Halk éjjeli szuszogásod,

Bódító illatod.

Ott melletted érzem,

Baj nem érhet.

Ölelj meg kérlek,

Had ölelhesselek végre.

 

A szökőt poéta története.

Repül a rím!

Szál a szó!

Serceg a ceruza!

Igen a poéta visszatért!
---------------------------------------------------------------------

(Ez a vers az alkotói válság 2 része úgymond befejezése.)

A szökőt poéta története.

Kis poétám ki megszökött,

Egész a tengerig jutott.

Megállt a parton,

Csillogó szemekkel nézte.

Öreg morajló tenger,

Szelíd hullámait.

Sós tengeri levegő,

Kellemes szelő.

Simítja arcát,

Kócolja haját.

Nap sugarai,

Mint meganyi tündér táncot jár a víz felszínén.

Lemenő nap festi a tájat,

Vörös és arany árja.

Lenéz a lába elé kis poéta,

Valami csillan a víz alatt.

Cipőjét leveszé,

Nadrágját feltüré.

A víz langyos,

A part homokos.

Kiveszé a furcsa kis dolgot,

Majd kinyitja tenyerét.

Kis kagyló csillog a fényben.

Megbabonázza poétám,

Ki mosolyogva elindul hazafelé.

Otthon ölembe ugorva,

Mutogatja kis kincsét.

----------------------------------------------------------------------------

Ez a vers vagy történet igazából arról szól, hogy valamit elveszettem, ami miatt tejesen magamba zuhantam. De jött Omi aki végre nem belém rúgott, hanem megfogta kezem és segíttet felállni a földről. Mióta felálltam támogat, ha kel nehogy megint elesek. Igen felálltam és mentem és az óta rengeteg támaszom van és a szerelem is megtalált. És megtanultam egy fontos dolgot. Azért esünk bele a gödörbe, hogy megtanuljunk kimászni belőle!

Tudod jól igaz e?

Tudod jól igaz e?

Messzi útra tévelygek,

Testem éget mennem kel.

Szívem ismeretlent látni kél,

Új csodák mesék!

Mesze járok, el sem hinnéd,

Hegyek, tengerek mélyén.

Vérem hajt engem el,

Hisz tombol odabent.

És te szerelmem,

Mosolyogva engedsz el.

Tudod jól igaz e?

Bolondos szívem visszahúz engemet.

Marionett

Marionett

Ugrálsz körbe, körbe,

Örült táncot űzve.

Táncolsz önfeledten,

Megadott ütemre.

De színpadodon más is táncol,

Több millió marionett bábú.

Búg a zene lüktette az ütem,

Táncoltok önfeledten.

Agyatlan bábok,

Zsineget rángató őrült varázslók.

Alkotói válság!?

Alkotói válság!?

Itt vagyok és leszek!

Alkotói válságban szenvedek!

Se szó se mondat nem bizserget.

Csak pangás, kongás odabent…

De várj talán most!

Igen - igen már érzem!

Igen! Se szó se rím nem megy…

Nem - nem lehet feladni!

De mit lehet tenni?

Szól a válasz menni…

Igen most elkel, menni.

Ó olvasom kis poétám!

Megkeresni indulok téged!

Csak várj meg kérlek,

Úgyis utolérlek! :)

Ki vagy én?

Ki vagyok én?

Angyali mosoly cseng.

Démoni kacaj búg.

Hova húz szívem.

Hova sodor életem?

Démonnal táncolni vágyok,

Angyallal mennybe szállok.

Angyali szárnyak hátamon,

Démoni sötét tollaimon.

Pokol tüze csillan,

Ajkayimon mennyi béke pihen.

Ki vagyok, én mond meg?

Viasz szárnyak.

Viasz szárnyak.

Egyedül sötét szobába zárva,

Magány láncai tartanak.

Benyitottál a magányomba,

Elszaggattad örök láncaimat.

Szálltam repültem veled az ég felé,

Szárnyaid repítetek.

De szárnyaid viaszból voltak,

Olvadtak és szétestek.

Zuhantunk ketten vissza.

A sötét magánys szobánkba.

Láncok tekeregnek csuklónkon,

Viaszos tollaktól vagyunk koszosak.

De a magány többé el nem ér,

Hisz most már ketten próbálunk.

Viaszos szárnyak helyet,

Igazit növeszteni próbálunk.

Hisz a szabadság minket vár.

Homály.

Homály.

Öreg boszorkány,

Homályos szeme múltba réved.

Csodás titkok tudója,

Sötét álmok hozója.

Mesél, és mi meghalhatjuk,

Ámuló hitetlen gyermekként.

Csodás világról beszél,

Erdő homályában.

Múlt ködéből előlépő,

Meselények otthonáról.

Hatalmas haragtól duzzadó sárkány,

Szelíd tündéri mosoly.

Kincset őrző öreg törpe,

Egeket szelő furcsa lények.

Boszorkány öreg szeme múltba réved,

Meséjét beleleheli a téli szélbe.

Nem értjük nem hisszük,

Furcsa csodás szavait.

Remegő kezel,

Az erdő felé int.

Elcsukló hangon, furcsa nyelven,

Mormol valamit csendben.

Mélyen az erdő szívében.

Melyet a múlt homálya fed el.

Ott alszanak csendben,

Hisz a feledés elérte őket.

Idő

Idő

Azt mondják, rohan az élet,

De csak egy múló pillanat.

Lassú szárnycsapása,

Szelíd öreg pillangónak.

Öreg óra,

Lassú ketyegése.

Vénülő kezek,

Remegő érintése.

Fáradt őszi napfény csillanása,

Színes avaron.

Utolsó tollvonás,

Eme papíron…

Nemsokára nem csak verseimet, de kis irományaimat is olvashatjátok majd.

Metek Dolgozat.

Metek Dolgozat.

Számsorok végtelen halmaza,

Egyenletek örült kavalkádja.

Egyenletek szálnak,

Képletek rebbenek.

Fejemhez kapok,

Istenem ments meg!

Orkánként támadó számsorok,

Őrültként számoló diákok.

Számológépek kattogása,

Ceruzák tollak sercegése.

Az idő pereg, rohan,

Aj, az idegroham!

Az idő kegyetlenül lejárt,

Őszülő hajam kihullott már.

Remegő kézzel fáradt tekintettel,

Dolgozatom a tanár asztalára teszem.

Túl a szivárványon.

Túl a szivárványon.

Álomszép táj,

Csodás világ.

Álmok tengerén,

Remény hajója száll.

Mesés szerelmek,

Csodák tárháza.

Ám ha egyszer túlmerészkedsz,

A szivárvány csillámporán.

Rideg valóság szele csap meg,

Romlott világ és halál.

Összetört álmokon taposó,

Komor törött szárnyú bukott angyalok.

Te állsz ott egymagad,

Álomból ébredő gyermekként.

A szemed könnyre fakad,

Miközben csendben beleolvadsz ebe a világba.

Gyilkosság.

Gyilkosság.

Mélyről törő gyűlölet,

Sötét magányból kitörő őrület.

Szélcsendből feltámadó orkán,

Dühöngő hurrikán.

Bánat, Harag, Gyűlölet,

A halál csak felnevet.

Kés villan, Vér fröccsen,

Örült kacaj röppen.

Se megbánás,

Se kegyes könyörület.

Boldogságban úszó őrület.

Átölelsz.

Átölelsz.

Sötét szobám ablakán át szürke világ vár,

Szél tépi, cibálja a fákat, akár lelkemet a bánat.

Ablakomon lassan lefolyó esőcseppek,

Akár arcomról lehulló könnycseppek.

Mesze vagy tőlem, el nem érhetlek,

De érezni érezlek itt vagy mellettem.

Leülsz mellém és átölelsz,

Biztonságos kezeddel elrejtesz.

El a világ szeme elől,

El a bántó szavak záporától.

Az ablakon lám eltévedt egy esőcsepp,

Akár én egyszer régen.

Oldalán megcsillanó reszkető fénysugár,

Úgy simul hozzá, mint te énhozzám.

Óvja, vigyázza eltévedt vándorát,

Vigyáz, mit te énreám.

(„Azt tartják, a macska a szellemvilág őrzője, ezért követi a gazdáját a halál kapuján át, hogy ott is neki dorombolhasson.” Én neked dorombolok csak Gáborom. Szeretlek.)

Kalitkába zárt angyal.

Kalitkába zárt angyal.

Szabad voltam, de befogtál,

Sötét kalitkába zártál.

Lábamba rideg bilincs mar,

Rideg bilincsek és láncok tartanak.

És te csak nevetsz rajtam.

Én mégsem haragszok rád,

Legszebb dalom csak neked szól.

Az idő pörög velünk,

Örült loholását te is érzed.

Rideg földbe temetek téged.

Láncok melyek tartottak,

Az idő vasfoga marta szét.

Már csak por testem körül,

A kalitka is már csak volt.

És én mégis ott kuporgok némán,

Egyedül a sötét magányba.

Hisz szállni többé nem tudok.

 

Angyal és Démon.

Angyal és Démon.

Angyal sétál az úton,

Démon sétál az úton.

Angyal félve rá néz,

Démon szemében furcsa tűz ég.

Az Angyal megállt az úton,

A Démon megáll, az úton.

Angyal szemében furcsa tűz lobban,

Démon csak rákacag.

Angyal és Démon,

Egyűt sétál tovább az úton.

 

Fekete Fehér.

Fekete Fehér.

Fekete Fehér élet,

Egyszer fényben állsz,

Máskor fekete magányban vársz.

Futó előre lép,

Bástya mellé ér.

Fekete és Fehér.

Fekete királynő csókja csábit el,

Fehér királynő simít meg.

Fekete király pokolba szál,

Fehér király menyben jár.

Fekete fehér akár te meg én,

Őrök harcban állva.

Gyilkos fekete kocka vár,

S a fehér kocka fénybe zár.

Fekete bábuval lépek,

Fehér bábúval válaszolsz.

Fekete Fehér háború.

Élvezem.

Élvezem.

Csalfa remény tépi szívemet,

És én mégis élvezem!

Rám nézel és felnevetsz,

Talán megesem, értheted.

Hozzámérsz és megölelsz,

Röpke öröm, de kel nekem.

Hozzád nem érhetek,

Hisz szíved mást szeret?

Talán meg sem érthetem,

Engem miért szeretsz.

Álmodom csak veled,

És mégis élvezem!

Ember.

Ember.

Soha vissza nem szólt.

Mosolygott pedig sikítana.

Némán tűrt és figyelt.

Ó hányszor volt játékszeretek?

Ó hányszor tűrte bántó szavaitokat?

Ó hányszor csattant rajt az ostor!

Némán mosolyogva tűrte,

Tűrte, hogy álmit darabokra törik.

Szárnyait letörik, a fény mely hajtja, halványodik.

De meddig tűrje még?!

Meddig nézze tétlenül mit műveltek?!

Meddig legyen célpontotok, amit kedvetek szerint piszkálhatok?

Eddig!

A mosoly elhalt!

A némáság megszűnt!

A fény eltűnt…

Igen újra sikerült nektek.

Egy újabb embert törtetek meg.

Arcára gyűlölet ült.

Ő is olyan lett, mint ti.

Éhes féreg, aki csak csúszik, mászik a szarban.

És keresi azt, kit olyanná tehet, mint ő maga.

És miért ez az égész?

Egyszerű...

Mert változni félsz.

Hisz jó neked így mocskos féregként.

Pedig ő kimenthetett volna.

Fényt hozhatott volna.

Féregből embert csinálhatott volna.

Egyedül?

Egyedül?

Olyan könnyű lenne,

Gyógyszerel vagy kötéllel.

Mikor már azt hiszed,

 Senkit sem érdekel.

Egy szó nélkül,

Távozni csendesen.

Hisz itt csak fájdalom jár neked,

Szívedet gyötrő félelem.

Térdre rogytál nem bírod már.

A világ terhét rád rótták.

Miért csak neked ját,

 Minden sértés és bún?

Kérlek ne ad fel!

Kezemet nyújtom fogad el!

Isten.

Isten.

Fénylő templomban,

 Fiatal kezedet imára fonod.

Felnézel az égre,

Imára hajtott fejed,

Szép isten jó isten,

Áldott isten…

Várod, hogy imád meghallgatasson.

Hisz azt mondták ő majd segít.

Ó hányszor kérted?!

Fejed lehajtod,

Szemed végre kinyitod.

A fényűző templom már csak rom.

Imára font kezed megöregedet.

Nem jött nem segített.

Angyal.

Angyal.

Földre hulló angyal,

Segíteni jöttél, de hiába,

A világ gonoszságtól szennyes,

A föld vértől nedves.

Mosolyt fakasztanál, de megtiltják…

Örömöt hoznál, de betiltják…

Földre száltál mos, visszavágynál,

De nem lehet már,

Hófehér szárnyad szennyes lett…

Álarc.

Álarc.

Egy ember ezer álarc,

Csak fel és leveszed.

Hisz mindenkinek más vagy te

Kedves, bánatos, aranyos, halálos.

Váltogatod álarcaid,

De ki tudja?

Lehet, álarcod mögött mégis ott vagy?

Esik.

Esik.

Esik… a világ mossa szennyesét,

Ilyenkor nem látszik a bűn és az erény.

Csak az eső mely egybemos mindent…

Csak egy pillanat…

Csak egy pillanat…

Kinyitom megfáradt noteszomat...

Fáradt nyikorgása jelzi, utoljára nyílik ki…

Csak egy pillanatra drága noteszom!

Adj még nekem egy csodás álmot…